1. Fejezet - Az alku

Tom Rowle Denem magányosan rótta a nyüzsgő King’s Cross pályaudvart. Hatalmas utazóládája és felszabadult arca tanúskodott arról, hogy éppen szeretett otthonába, a Roxfortba készül visszamenni, hogy megkezdhesse ötödik tanévét. Az indulásig még rengeteg ideje maradt hátra, de ő sietett. A vonat látványa valahogy mindig megnyugtatta, ráadásul idén a prefektusi fülkében foglalhatott helyet végre. Elégedetten állt meg a kilenc és tízes vágány között, ám az egyik kőboltív mögül ismerős loknik bukkantak elő.  

 Tom derűs közérzete abban a pillanatban elszállt. Gondolata ugyanis helyénvalónak bizonyult, a lány mosolyát látva  a szokott düh öntötte el.

 Cherissa Lestrange állt előtte teljes életnagyságban, valószínűleg azért, hogy tönkretegye kezdetleges jókedvét. A fiúnak rögtön feltűnt, hogy mennyit változott. Bár egy centit sem nőtt, az arcáról minden gyermeteg kerekség eltűnt, ettől pedig vonásai teljesen megváltoztak. Az addig angyali kislánynak tartott lány hirtelen egy fekete hattyúnak tűnt. Szeme sokat sejtő és kegyetlen volt, vonásai finomak, és tökéletes összhangban volt velük sötét haja. Ajka vonala szinte pimasz, a gúnyos mosoly rajta pedig kegyetlen. Arcéle minden szobrász álma.

- Lestarnge – biccentett tetettet unottsággal Tom. A lány puszta látványára is felébredt benne az ellenségeskedés. A Roxfortban töltött ideje alatt ugyanis nem telt el nap, hogy Cherissa ne akadályozta volna meg valamiben – néha tudtán kívül is. Nagyobb befolyása volt, ellopta követőt, az órákon pontosabb válaszokat adott és aranyvérű volt.

- Denem. Milyen kedves szívemnek, hogy már most találkozhatunk – ragyogott a lány arca. Szeme körül apró szarkalábak gyűltek. Tom tudta, hogy mesterkedik valamiben, elvégre jórészt csak sértéseket címzett neki, vagy lenéző megjegyzéseket tett rá.

- Te álldogáltál itt – sziszegte a fiú.

- Ó, igen. Várom a bátyámat. Vagyis valójában téged – a lány szeme szinte kacagott Tom meghökkenését látva.

- Prefektus lettél, Tom? – kérdezte ártatlanul, de közben lenézően méregette a fiút.

- Igen – hangzott a hideg, dacos felelet, mire a lány felnevetett.

- Annyira reménykedtem benne! Nos, ez esetben találkozunk a kabinunkban – mondta a lány, majd kihasználva Tom megdöbbenését, nekifutott a téglafalnak, és egy könnyed mozdulattal eltűnt benne.

 A fiú magában káromkodott, de ő is elindult a fal felé. A kilenc és háromnegyedik vágány már fel sem derítette, sőt, szinte észre sem vette. Magában szitkozódott, átkozva mindent, de legfőképpen Cherissa Lestanget.

 Persze a lány is kölcsönösen utálta őt. Elvégre Tomot ugyanúgy tisztelték, sőt, féltek is tőle. A fiú ugyanúgy okos volt, a sötét mágiában még jártasabb is volt, mint a lány, és veleszületett tehetsége volt mindennemű varázslathoz. Ráadásul engedte, sőt, élvezte, hogy Cherissa összes barátnője belehabarodjon, és szerelmes levelekkel traktálják őt, mert tudta, hogy ez mennyire dühíti a lányt. A különböző új információkért pedig közösen versenyeztek, mindkettőjüknek rátermett érzéke volt ugyanis, hogy könnyen megtudjanak dolgokat, méghozzá elsőnek, kiríva ezzel követőik tiszteletét.

Tom némiképp lenyugodva szállt fel a vonatra, ahogy végigfuttatta magában az összes bosszút, amit valaha a lány ellen tervezett. 

 A prefektusi kabinba érve nagy ováció fogadta. A Mardekárosok közül idén rajta kívül ketten foglalhattak itt helyet, Robert Nott és persze Cherissa Lestrange. Ennek ellenére az itt ülőket nagyjából ismerte, sőt, egész jó kapcsolatot ápolt velük. Elégedetten fogalt helyet, és rögtön kitűzte mugli ruhájára a jelvényt.

 Ahogy a vonat elindult, Tom kényelmesen dőlt hátra, és rögtön hallgatóságra talált két hatodikos személyében, akik arról érdeklődtek, hogy mit tud Clare professzorról, aki tavaly otthagyta a Roxfofortot.

 Az út a szokásos ütemben telt. Bár prefektusok voltak, szinte semmi teendőjük nem akadt, leszámítva, amikor a házvezető tanáruk, Lumpsluck professzor hívatta őket a saját kabinjába.

- Kedves Tom, drága Cherissa! – a tanáruk szeme rögtön felcsillant, amikor beléptek. – Az én két fő büszkeségem. Az új tagoknak mondanám, hogy a lányka édesapja a miniszterelnök-helyettes, az édesanyja pedig a Szent Mungó tisztelt, díjazott dolgozója. De nem kell félni, a lány nincs elszállva, pedig képességei igencsak kiemelkedőek, szinte már profik…

- És Denem úrfi, aki az évfolyamelsők közül is a legkiválóbb, szinte elképesztő, biztos, hogy sokra viszi majd ez a fiatalember, már most is prefektus lett… - a professzor valóságos ódákat zengett róluk. A többi tag, akik egy kicsit is különlegesnek kezdték érezni magukat, hogy meghívást kaptak a fülképe, szinte töpörtyűre húzták össze magukat, olyan jelentéktelenek lettek hirtelen. S bár nem mutatták, a két kiemelt elégedetten lubickolt a dicséretben. Tom féloldalas mosolya mögött is egy igaz érzés rejtőzött, mintha egy fáradalmas nap után hazaérkezett volna.

 Mégsem töltöttek sok időt a fülkében. A prefektusi kabinban ülték le a hátralévő időt. Tom a szeme sarkából látta, hogy Cherissa az egyik hatodikossal, Ethan Avery –vel beszélgetett főképp, elmélyülten, és hogy ezt a lány bátyja, a végzős Rodolphus Lestrange nem nézi jó szemmel, hiába aranyvérű a fiú.

  Tom tudta, hogy a lány másik testvére, Rabastan valószínűleg már cukkolta volna testvérét titokban. A fiú azonban tavaly már kijárta a Roxfortot.

 Az figyelmét az út további részében  Tom a saját követőinek szentelte és nem nézett többé Cherissa Lestrange irányába. Még véletlenül sem. 

***

 A vacsora sem okozott nagy meglepetéseket. Illetve utána néhány tanár gratulált Tomnak és Cherissának a prefektusi kinevezésükért, és nekik kellett eligazítani a gólyákat, de ennek ellenére minden a szokásos kerékvágásban telt. A fiú teli hassal, boldogan és elégedetten ült le a kihalt klubhelyiségben a kedvenc fotelébe. Nem érezte magát fáradtnak, sőt, mintha hirtelen megtelt volna energiával. 

 Kényelmét azonban némiképp tönkretette Cherissa, aki közvetlenül az előtte fekvő szófán foglalt helyet, megzavarva ezzel Tom ideális nyugalmát. 

 A helységben szinte minden zöld, vagy ezüst volt, ami lehetett, csak a kőfalak sötétje ütött el némiképp. Nem irritáló szín volt ez, sokkal inkább olyan... Megnyugtató. A Mardekár színei közt üldögélve annyival könnyebbnek és szebbnek tűnt minden. A tűz halkan ropogott, és mintha itt-ott apró zöld színű árnyak jelentek volna benne meg, mintha még ő is a Mardekárt tisztelte volna csendes magányában. 

 Tom végül elővett egy könyvet és azt bújta. Vastag példány volt, nehézkes lapokkal és megsárgult pergamenekkel, de őt ez nem érdekelte. A címét sajnos semmilyen bűbájjal nem lehetett kiolvastatni, de a fiúnak volt egy gyanúja, hogy „Rémek a Roxfortban” vagy hasonló lehet. A könyvben ugyanis a legszörnyűbb legendákról írtak, amelyek mind az iskolához kötődtek. Az egyik fejezetet már vagy hatszor újraolvasta, de még mindig nem unta meg.

 A Titkok Kamrájának legendája volt benne és az ott élő szörnyetegé. Tom újra és újra elolvasott benne egy részt, mintha nem tudna betelni vele.

 A Titkok Kamrájában rejtőző szörnyetegnek csak Mardekár Malazár utódja tud parancsolni.

„Vajon ki lehet az?” - morfondírozott magában. Tekintete akaratlanul is Cherissára siklott. A lány aranyvérű volt, és a családjukban kivétel nélkül mindenki a Mardekár dicső házát tisztelte és oda is tartozott.

- Lestrange – szólította meg meglepően emberi hangnemben a lányt, aki feleszmélt bambulásából.

- Igen? – kérdezte fáradtan. Tekintete petyhüdt volt és zavart. Nagyon bele volt süllyedve gondolataiba.

- Te lehetsz Mardekár Malazár utódja? – kérdezte Tom szemrebbenés nélkül, apró mosolyt csalva ezzel a lány arcára.

 Cherissa a fotel karfáján ledöntötte fejét, másik oldalán pedig a lábát lógatta. A haja szinte a földet söpörte, és ebben a pózban olyan volt, mint egy bukott angyal. Egy angyal, akit kitaszítottak kaján és bosszúálló természete miatt, egy angyal, aki megőrizhette szépségét, de árnyékként élhetett csak a földi halandók között, megfosztva minden képességétől. Tom kelletlenül beismerte magának, hogy ez a mese valószínűtlenül passzol a lányhoz, szinte pontosan illik a képbe.

- Sajnos nem – rázta a fejét a lány. – Arról már rég tudnék. A családom északról vándorolhatott be Nagy Brittaniába nagyon régen. Ráadásul az utódnak a pletykák szerint van egy különleges képessége.

- Párszaszájú – suttogta Tom, mielőtt a lány befejezhette volna a mondatot.

- Pontosan. És sajnos én nem beszélek a kígyók nyelvén – nyúlt el a lány a szófán, majd tűnődve meredt a plafonra.

 Tom izgatott lett. Az apja egy semmirekellő, szégyenteljes, mugli volt, de az anyjáról nem tudott semmit. Annyi éven keresztül eltöprengett rajta, hogy hátha valami nagy varázsló volt, de végül mindig arra jutott, hogy ha az lett volna, arról már biztosan tudna. De az asszonynak az összes vagyona az árvaház szerint egy kis medál volt. Tom pedig tartott attól, hogy ha esetleg megtudná az anyja nevét, és lenyomozná, egy újabb szégyenfoltot találna csak a felmenői közt, és nem akarta vállalni azt a megaláztatást.

 Most viszont kedvet érzett, hogy felderítse a nő kilétét.

„Holnap el is kezdem” gondolta réveteg tekintettel. Az első napja előtt talán illett volna kipihennie magát, de nem volt fáradt, főleg most, hogy felébredt benne a remény.

 A hamis ablakokon át látta, ahogy a hajnal titokzatos köde beszivárog a klubhelyiségbe, derengő fényén keresztül pedig az ezüst díszek fényleni kezdtek. Ez akár intő jel is lehetett volna neki, hogy ideje lenne aludni menni, de egyszerűen képtelen volt rászánni magát.

- Te nem alszol? – kérdezte gyanakvóan Cherissától, aki időközben befonta a haját, és azzal játszott.

- Beszélni szeretnék veled – mondta erőtlen határozottsággal. Arca egészen áttetszőnek hatot a félhomályban. A tűz kialudt.

"Alkut ajánlok"

- Miről? – kérdezte meg inkább csak türelmetlenkedésből Tom. Szeme még mindig gyanakvóan cikázott.

- Alkut ajánlok – mondta komolyan Cherissa. Arcán nyoma sem volt a szinte hétköznapivá vált gúnynak és a Tom iránt érződő megvetésének. – Értesz a sötét varázslatokhoz, nem igaz?

- De – felelte Tom.

- Taníts engem, én pedig segítek neked, és nem álom utadat többé – szavalta a lány.

 Tom meglepettségét elárulta kitáguló pupillája.

 Viszont az alkut ő maga is jónak gondolta. A lány érvei mellett szóltak, hogy bár Tom gonosznak és ravasznak gondolta Cherissát, tisztességtelennek soha.

- Mikor tanítanálak? – kérdezte még mindig vonakodva.

- Kétszer egy héten. Ne kérdezd, miért!

 „Talán még jobb is lehetne így” vacillált Tom.

- A szavadat adod rá, hogy betartod az alku rád eső részét? – kérdezte végül, mire a lány halványan elmosolyodott.

- A szavamat adom rá – nyújtotta a jobb kezét, és a fiú szemébe nézett.

- Én is – suttogta Tom és viszonozta a felé nyújtott jobbost.

 A lány végül elhúzta karját, majd ásított egy nagyot.

- Ideje aludni, azt hiszem. Jó éjszakát, Denem – nyújtózkodott, majd eltűnt a lányok hálóterme felé vezető ajtó mögött.

 Tom nem talált szavakat. Az előbb lejátszódott jelenet megdöbbentette, de érezte, hogy ennek így kellett lennie. Mert pontosan tudta, hogy mire fogja használni a lány segítségét.

 Mégis, elalvás előtt szüntelen befészkelte magát egy gondolat a fejébe, és nem hagyta nyugodni.

 Ugyanis még órákig bizsergett a hely, ahol a lány finom keze összefonódott az övével.

Sziasztok!

Köszönöm szépen a kommenteket és a feliratkozókat, borzasztóan hálás vagyok értük!

Ölel Titeket, Hannah