2. Fejezet - A Titkok Kamrája

 Cherissa Lestrange egy nagy halom könyv között terpeszkedett a Mardekár kandallója előtt éjjel fél háromkor Tom Denem mellett. Ez a látvány egy évvel korábban alighanem elképzelhetetlen lett volna. Mostanra pedig, ha késői órákban sétálni támadt kedve valakinek, alighanem őket látta volna, és ez már egyáltalán nem volt ez meglepő.

 Majd’ hat hónap telt el az iskolakezdés óta, azóta pedig ez a két különös alak magukat meghazudtoló módon rendkívül sok időt töltöttek együtt. Nem tűnt úgy, mintha különösebben kedvelnék egymást, bár ezt talán a saját maguk érzelemmentes mivoltának köszönhetik. Leginkább olyan volt, mintha kutatnának valamit, valami fontosat és titkosat. Ráadásul rendszerint kilógtak egy szabad tanterembe a pincesoron. Először, amikor valaki meglátta őket, rögtön pletykák lavinái söpörtek végig az iskolán kettőjükkel kapcsolatban, ám az indítója rejtélyes módon hirtelen leesett a seprűjéről, és kómába került, a következő nap pedig Cherissa Lestrange Ethan Avery –vel vívott megrendítő csókcsatát, lerombolva ezzel az összes kezdeményezést, miszerint ő és Tom esetleg…

 - Ne aludj el – kiáltott fel hirtelen Denem. A lány felkapta a fejét, és álmosan az ölében pihenő könyvre nézett. A könyvtár zárolt részlegéről lopták ki, ahogy szinte az összeset. Ennek „Borzalmak a Roxfortban” volt a címe, tartalma pedig remekül passzolt ehhez. A lány különösebb érdeklődés nélkül lapozta át az oldalakat, mígnem kezébe akadt a keresett fejezet, amely a Titkok Kamrája címet viselte. Átugrotta, amit eddig is tudott, aztán megakadt a szeme valamin. Mivel Mardekár Malazár helyezte a kamrát az iskolába, az akkori igazgatók elképzelhetőnek tartották, hogy a benne rejtőző szörnyeteg mindenképp hozzá köthető, így rögtön körülötte kezdtek keresni, ám megerősítést sosem találtak, hogy mivel állnak szemben.

- Tom – kiáltott fel a lány meglepetten, és rámutatott a sorokra.

- Ezt eddig is tudtuk – mordult fel a fiú, amikor elolvasta a kiemelt részt. – És ne hívj így. Voldemort a nevem – folytatta. Megengedett magának egy ásítást. Haja kezdett kócosodni, sötét szemét lilás karikák árnyékolták.

- Nem érted – rázta a fejét Cherissa. Addigi kimerült állapota hirtelen felhevültbe csapott át. – Teljesen rossz helyen kerestünk. Mardekárról van szó. Mardekárról, Tom. Az ő szerelme a kígyó volt. Vajon kire bízná, hogy teljesítse a feladatot, miszerint megtisztítja a sulit a sárvérűektől? Nem egy oroszlánra.

 Tom felkapta a fejét. Szája óvatos mosolyra húzódott.

- És ezért is Mardekár utódja nyithatja ki csak a kamrát – mondta elégedetten. – Egy párszaszájú.

- Te fogod kinyitni a kamrát – mondta Cherissa. Szavai büszkeséget sugároztak. Tom boldogan szívta be a levegőt.

- A bestiáriumot kivettük? – kérdezte végül. A lány hevesen bólogatott, és előszedett egy régi, rongyos könyvet, amelynek törött gerincén épphogy csak kivehető volt a keresett felirat.

 Izgatottan nyitották ki, a lapok szinte kiszakadtak. Meg sem nézték a tartalmat, csak a képeket figyelték, és az azokon ábrázolt szörnyetegeket.

 Néhány ilyen láttán Cherissa megborzongott. Tudta, hogy valószínűleg ezek a képek még napokig kísérteni fogják, de nem érdekelte különösebben. Az egyik állatra viszont felfigyelt.

- Várj, ezt átfutom – hadarta, és nekiesett a soroknak. Hangosan olvasni kezdett, elszedve a könyvet.
- A kies honunkban leledző temérdek félelmetes bestia és szörny-állat között aligha akad csodásabb és halálosabb fajzat, mint a Baziliskus, más néven a Kígyók Királya. Ezen csúszómászó, mely gyakorta gigantikus méreteket ölt, száz-évekig is elélhetik. Bölcsője a tyúknak tojása, mellyen varangyos béka kotlik. Gyilkos fegyvere is felettébb csodás, hisz halálos méregtől csepegő foga mellett a nézése is halált hozó: valamely ember vagy állat tekintetének tüzébe kerül, nyomban életét veszíti. A pókok menekülnek a Baziliskus elől, mert emez gyűlölt ellenségük. A Baziliskus pediglen féli a kakasnak rikkantását, minek hallatán menten kiszenved.

 Tom szeme felragyogott. Így egyáltalán nem emlékeztetett arra a hideg, kíméletlen gyerekre, akitől annyira féltek a társai, sokkal inkább egy olyan fiúra, aki őszintén és önkéntelenül is boldog.

- Ez lesz az! – mondta sugárzó arccal. Cherissa örömmámorban úszott, elégedetten felkacagott, és nevetve megölelte Tomot. – Nyisd ki a Titkok Kamráját – súgta a fülébe.

 A fiú nevetett. Nem emlékezett rá, mikor is tette ezt utoljára. Régen. Nagyon régen. Nevetett egyáltalán valaha őszintén? Most viszont boldog volt, és szívesen viszonozta a lány ölelését.

 Cherissa elégedetten felsóhajtott.

- Azt hittem, lehetetlent kérsz tőlem – vallotta be, és újra felnevetett. Fejét a fiú vállára hajtotta. – A családod felkutatása meg minden…

- Te sem könnyítetted meg a dolgom – jegyezte meg mosolyogva Tom. – Amikor nem értetted, miért nem kezdhetünk a Crusiatus átokkal.

- Utána kipróbáltad rajtam – jegyezte meg epésen a lány, de nem volt rosszallás a hangjában. Lehunyta a szemét.

- Csodálatos volt – mondta ábrándozva a fiú, mire a lány nevetve lágyan megütötte a tarkóját. Tom elgondolkodott. A kezdetekkor mindig megkínozta Cherissát. Részben, mert gyűlölte, részben, mert a lány rászolgált pimaszságával vagy engedetlenségével. De Cherissa mindig visszajött hozzá tanulni, sosem adta fel, ezt pedig mindig is furcsállta.

 Aztán Tom feleszmélt.

„Ez Cherissa Lestrange” futott át az agyán. Arca vörös lett a szégyentől. Ez nem barát, hanem ellenség. Megőrült, ha azt hiszi, csak úgy kapcsolatot teremthet vele. Ők szolgálatot tesznek egymásnak.

 Erősen ellökte magától a lány, Tom pedig undorodva pattant fel.

- Mit képzelsz, hogy csak úgy megölelsz? – fröcsögte dühösen. Cherissa szeme elkerekedett.

- Hirtelen már nem is tetszik annyira, Denem? – kérdezte szárazon. A fiú a vezetékneve hallatára megrezzent. – Az elején nagyon élvezted, nem? A barátok ezt teszik, Denem. Megölelik egymást.

 Tom ökölbe szorította a kezét.

- Voldemortnak hívnak, Lestrange – szűrte fogai közt. – És tévedsz. Nekem nincsenek barátaim. Főleg ne ilyen barátaim – mérte végig a lányt undorodva.

- Mert félvér vagy – Cherissa közelebb lépett egy lépést, és egyre csak közelített Tom felé. – Mert egy szánalmas mugli az apád. Mert te vagy a Gomoldok szégyene. Ezért nincsenek barátaid. És nem is lesznek soha. Na, és szerinted feleséged lesz valaha? Egy aranyvérű sosem választana téged. Átkozott vagy. Azt hiszed, csak mert Voldemortnak hívatod magad, majd mindenki elfelejti, ki is vagy? Ugyan már, ne legyünk naivak, kérlek. Te egy senki vagy, Tom Denem. Egy senki.

"Megölhetnélek"

 A lány határozottan megállt a fiú előtt. Minden szava, akár egy korbácsütés. Tom szenvedett tőle, úgy érezte, nem tartják meg a lábai. Cherissa fájdalmat okozott neki.

- Megölhetnélek – jelentette ki egyszerűen olyan ridegen, mint a legfagyosabb téli éjszaka és a legszeszélyesebb penge tökéletes egyvelege.

- Nem teszed meg – mondta Cherissa fásultan. – Mert tudom, hol találod a Titkok Kamráját.

 A tekintete réveteg lett, és elvesztette egyensúlyát. A falba kapaszkodott a dübörgő adrenalintól.

- Mit csinálsz velem? – nyögte keservesen.

- Semmit – mondta Tom zavarodottan. A lány gyenge volt, és látszólag egy hajszál választotta el attól, hogy összeessen. Haja előrehullott, szeme lecsukódott.  

- A fenébe – suttogta erőtlenül. Remegő kezével a falba kapaszkodva lassan megpróbált leülni az egyik szófára.

- Mi az? – kérdezte a fiú hidegen, de rendkívül furcsállotta a lány hirtelen rosszullétét. A Titkok Kamrájára még vissza kell térniük.

- Elmúlik a bájital hatása – motyogta Cherissa. Rázuhant a kanapéra.

- Milyen bájital? – kérdezte Tom. Szavai még mindig martak, de a lány válaszolt neki.

- Amely ébren tart minden éjjelen és nappalon át – suttogta. Megpróbálta megigazítani haját, de keze erőtlenül lehullott.

- De hát az veszélyes, pont emiatt – habogott meglepetten a fiú. Hangjában már nyoma sem volt gúnynak vagy ellenségeskedésnek. – Miért főztél akkor?

 A lánynak még futotta egy apró mosolyra.

- Hogy éjszaka tudjak olvasni és kutatni. Hogy segíthessek neked – mondta révetegen, majd enyhén elnyílt ajkakkal mély álomba zuhant.

 Tom megrökönyödve bámulta Cherissát, majd végül felkapta a karjába és a saját hálója felé vitte őt, a lányokhoz ugyanis lehetetlen volt bejutni a fiúknak. Ők viszont könnyedén átjöhettek hozzájuk. Az ajtóban megállt, és négy szobatársát könnyedén kivarázsolta a kanapékra, ahol tovább szunyókáltak. A lányt letette a saját ágyára, ő maga pedig az egyik pótágyra feküdt, amit a Cherissától legtávolabbi pontra helyezettet el.

 S bár pokolian dühös volt rá szavai miatt, kezdte megérteni, miért mondta a lány, hogy barátok.

***

Másnap, szombat lévén nem kellett tanításra menniük, így Tom és Cherissa könnyedén beszélgethettek az egyik üres teremben. S bár már délután volt, egyikük sem említette a reggelt, amikor a lány a fiú ágyában ébredt, és az estét, amikor olyan szörnyű szópárbajba keveredtek. Még csak nem is tartottak távolságot. Elvégre a hónapok során átéltek már ennél borzasztóbb vitákat is, akkor sem tartottak haragot. Szükségük volt egymásra, főleg most.

- Akkor vettem észre, amikor egyszer ráültem a mosdókagylóra – folytatta megkezdett mondatát a lány. – Éreztem, hogy belenyomódik valami a derekamra, hátrafordultam, és megláttam a kis kígyót. Annyira tudom, hogy az volt! A Kamra! Persze, akkor ezt nem tudtam, de ott is hagytam rögtön Averyt és megnéztem, hogy mindenhol van e, de nem – hadarta, majd hirtelen megakadt.

- Averyvel? – kérdezte mosolyogva Denem, annak ellenére, hogy különös érzés kerítette hatalmába, amit csak nagyritkán tapasztalt. Most még erősebben. Gyűlölte a fiút. Mit képzel magáról, Cherissa az övé, csak ő ölelheti, mocskos senkiházi…

 Cherissa elpirult, de folytatta mondókáját.

- Szóval otthagytam – emelte ki nyomatékosan ezt a szót. – És körbenéztem, de sehol sem találtam máshol ezt a jelet. De mindig megnézem, és amikor a kígyókról volt szó tegnap, már sejtettem.

- Mikor is láttad először? – kérdezte ártatlanul Tom.

- Negyedik januárjában – kotyogta ki gyanútlanul a lány. A fiú kaján vigyorát látva ismét elvörösödött, és vállon boxolta.

 Pedig Tom nem volt vicces kedvében. Kicsit sem. A lány szavai mintha megtörtek volna benne valamit, és ettől gyengének, és szánalmasnak érezte magát. Gyűlölte Cherissát, de legfőképpen magát.

- Ne kérdezgess ilyeneket – mondta a lány, de szavai parancsnak hatottak.

- Vigyél el oda, abba a mosdóba – utasította válaszul Tom. A lány értetlenül meredt rá.

- Az a legforgalmasabb vécé.

- Ez neked nem okozott gondot – válaszolt pimaszul a fiú. Helyébe egy igen csúnya pillantást kapott.

- De ne csinálj még semmit! – monda a lány végül. – Nem tudunk eleget.

- Csak induljunk – nyögte fáradtan Tom, mire Cherissa intett neki, és ketten szedték a lépcsőfokokat. A mosdóban a lány intelme ellenére mindössze egy hollóhátas tartózkodott. Megvárták, amíg elhagyja a helyiséget, majd gondosan bezárták az ajtót.

- Itt van – simított végig a kis kígyón Cherissa. És valóban, az egyik csap fölött ott díszelgett a miniatűr állat. Tom lassan odalépett. Ujjával megérintette a kis figurát.

- Nyílj ki – suttogta, mielőtt még végiggondolva volna, mit csinál.

- Hű – nézett Cherissa. Tom akkor értette meg, hogy párszaszóul beszélt.

 A mosdókagyló eltűnt, sőt, az egész mosdó elsüllyedt, és helyén egy cső szája jelent meg – egy akkora csőé, amibe egy ember is könnyen belefért.

- Megyek előre – mondta Tom, és meg sem várja a választ lecsúszott a bejáraton.

 Cherissa az ajkait beharapva nézett utána. Fafejűnek és önteltnek gondolta a fiút, mégis meglepte bátorsága.

 Egy hatalmas sóhajjal ő is belevetette magát a csőbe. Olyan volt, mintha csak egy végtelenül hosszú csúszdán siklana lefele. Ujjaival finoman érezte az alatta sikló enyhén göcsörtös járatot, és a mellékutakat, amelyek szűkebbek voltak. Néha apró kanyarok jöttek, amelyeknél a fal simább volt. Tudta, érezte, hogy nagyon mélyen járnak.

 Aztán a cső egyszer csak vízszintesbe fordult, ő maga pedig egy apró szökkenéssel kiröppent belőle.

 Tom tűnődve nézte. Az ő talárja vizes volt, haja szinte a plafont súrolta.

 Némán kezdtek el gyalogolni a köves, vizes úton. Az alagútban temetőben emlékeztető csend volt, a padlón apró állatok csontjai hevertek. 

 Az egyetlen hely, ahol megtorpantak egy tömör kőfal volt. A falat két elnyúló kígyó domborműve díszítette. A hüllők szeme helyén egy élőnek tűnő, ragyogó smaragd volt.

 Cherissa már nyitotta volna szóra a száját, de Tom belefojtotta a szót.

- Tárulj – sziszegte a falnak, mire annak középen egy egyre táguló rés jelent meg.

 Cherissa lehunyta a szemét, és mély lélegzettet vett.

- Nem muszáj jönnöd – mondta kedvesen Tom.

- Jól vagyok – válaszolta enyhe éllel a hangjában a lány. – Csak olyan gonoszul hangzik, amikor párszaszóul beszélsz. Olyan idegen.

- Gyere - ragadta karon Cherissát a fiú, és együtt beléptek a feltáruló ajtón.

 A terem, amelyben találták magukat hosszú volt, kígyófaragványokkal díszített oszlopok álltak benne, és olyan ködös félhomály uralkodott benne, amely egyszerre volt titokzatos, és csontig hatolóan félelmetes. Az oszlopok sötét árnyékai ívesen szabdalták a helyiséget betöltő furcsa, zöldesen derengő fényt.

 A terem végén egy hatalmas emberalakot mintázó szobor állt. Az arca ősi és nemes volt, tartása elegáns és kifinomult. Hosszú, vékony szakálla a talárja alját súrolta. Cherissa eltátotta száját.

- Drága Mardekár – suttogta elképedve, s csodálkozva. Legszívesebben odarohant volna, csókokkal behintve a kőalakot.

Tom is megigézve bámulta. Kezét enyhén, természetellenes szögben előrenyújtotta, mintha meg akarná érinteni.

- Szólj hozzám, Mardekár, a Roxforti Négyek legdicsőbbike! – sziszegte mély, búgó hangon. A lány nem értette mit mond, csak a kőarcot látta, amelynek szája lassan kinyílik, mint egy éjsötét barlang ásító bejárata.

 A szájüregben egy hosszú, tekergőző lény vált láthatóvá.

 Cherissa ösztönösen behunyta a szemét, és a száját kezdte rágni idegességében. Tom a mellkasához húzta a lányt, fél kezével átkarolva.

 Valami súlyos és nagy zuhant a kőpadlóra – az oszlopok egyesével remegtek meg. Tom igéző tekintettel meredt a kígyóra. Az szépen széttekeredett a földön, és felemelte iszonytató fejét.  

 Sárga szemeivel mélyen belenézett a fiúéba, de az nem halt meg, sőt megigézve állta a pillantását.

Az állat ezt látva felemelkedett majd egy elegáns mozdulattal lehajtotta fejét, mintha meghajolt volna. Tom szája óvatos mosolyra húzódott.

 A kígyó immáron a lányt nézte, aki remegő ajkakkal fúrta fejét a fiú mellkasába.

- Nem bánthatod – parancsolta Tom sziszegve. A lány megremegett.

- Semmi baj – suttogta a fiú. – Nem bánthat téged. És engem sem. Minden rendben.

- Készülj fel! Nemsokára visszatérek, és szabaddá teszlek, hogy elvégezd dicső feladatod – mondta a kígyónak, aki erre ismét lehajtotta fejét, majd finoman visszasiklott helyére.

 Tom gyönyörködve bámulta az állat fényes testét. Cherissa megfordult, és tekintete ellágyult.

- Gyönyörű – mondta Cherissa. Szemével szinte falta a kígyót, és olyan odaadással nézte, hogy a fiú szinte beleszédült. – Mit mondtál neki?

- Hogy most indulunk, de visszaérünk – vonta meg a vállát Tom, és intett a lánynak. – Nagyon tetszik neked.

- Enyhe kifejezés – jegyezte meg Cherissa, majd kelletlenül követte a fiút. Lépteik visszahoztak a teremben.

 Tom ment elöl, ügyelve arra, hogy nehogy túl gyorsan szedje lábait. A félhomályban így is csak ködösen tudták kivenni egymás körvonalait.

 A fiú valahogy olyan félelmet keltően gyönyörű volt így, hogy még Cherissa is elámult rajta. Nem tudta, hogy a kígyóval való találkozása, vagy a terv sikeres menete teszi, de egyszerűen bámulatosan elragadó volt, ahogy a sötét haja keretében ragyogott szeme, mint a legtisztább drágakő, vonásai pedig kisimultak, és olyan megtévesztően angyaliak, és szépek voltak, hogy ha nem róla lett volna szó, az ember simán hihette volna, hogy valami ősi varázslat van a dologban.

A visszaút csendesen telt. Némán lépkedtek, a mosdóban sem csevegtek. A klubhelyiségben viszont Cherissa hirtelen megszólalt.

- Lesz pár dolgunk – jelentette ki. – Például a kakasok.

- Nincsenek a birtokon – rázta a fejét Tom. – Direkt ellenőriztem.

 Aztán újból elsüllyedtek saját gondolataikban.

- Köszönöm – monda váratlanul Cherissa. Ekkor a helyiség már teljesen kiürül, csak ők ketten üldögéltek a meleg tűz zöldes árnyékának biztonságos ölelésében.

- Mit? – kérdezte értetlenül Tom.

- Megvédtél a Baziliscustól – mosolyodott el féloldalasan Cherissa. – Pedig hagyhattad volna, hogy megöljön.

- Nem számít – legyintett a fiú, de nem gondolta komolyan. Tényleg hagyhatta volna, hogy a kígyó cafatokra tépje a lányt, de akkor fel sem merült benne. Ez pedig aggasztotta. 

- És megöleltél, Tom – tette hozzá Cherissa, de hangja nem volt provokatív.

 Sokkal inkább örömteljes.

 A fiú nem felelt rögtön.

- Mondtam már – válaszolta végül. Ajkán akaratlanul is, de egy óvatos, bujkáló mosoly jelent meg. – Az én nevem Voldemort.