Prológus

  - Halálfaló - suttogta a lány meggyötörten. A homályos fényviszonyok miatt nehezen lehetett kivenni az arcát, viszont a finoman legördülő könnycseppet még Voldemort Nagyúr is látta. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy egy apró simítással letörli, de végül elvetette az ötletet. Félt attól, hogy a lány esetleg ellökné a kezét, márpedig ebben a helyzetben nem engedhette meg magának a hibázást. Inkább csendben tanulmányozta az előtte álló arcát, amely most elfojtott viaskodástól vegyes fájdalomról tanúskodott.

 Az épület, amelyben voltak egyszerre volt sivár és hátborzongató. A hajdani szép kőépület mostanra egy bizarr romhalmaz lett, megspékelve a kockázattal, hogy pillanatok alatt rázúdulhat az emberre az egész. A finom redők szinte sikoltottak a rajtuk ülő kosztól és kiszáradt indáktól, amik elhalt kígyókként kúszták végig a teljes épület északi felét.

 Szóval tökéletes menedék volt Tom Denem számára, aki bölcsebb volt annál, mintsem hogy valami középület kellős közepén tartsa magánbeszélgetéseit. A hajnal kopár fénysugara épphogy csak derengeni látszott, és valahol messze egy ügyes bagoly egy győzedelmi hurrogás kíséretében éppen elejtette áldozatát. Voldemort felkapta a fejét és próbálta meglelni az állatot - borzalmasan tartott attól, hogy varázslók vannak a nyakukon, kihallgatva ezzel létfontosságú információkat. Az állatot nem látta pontosan, ám nem érzékelte a fejlett mágiát, aminek hiánya most szinte már tapintható volt ezen a kihalt területen.

- Nem leszek a szolgád - jelentette ki végül a lány hirtelen. Határozottan felszegte a fejét, és gyönyörű szemeiben szikra lobbant, mégis erősen beharapta az ajkait, mint mindig, amikor szenved. Ha nem lett volna olyan elszánt, a Nagyúr biztos tovább kecsegteti őt hívogató ajánlatával, de ahogy teltek a percek, úgy tartotta ő is inkább egyre rosszabbnak az ötletet. Ez a lány nem lehet Halálfaló. Ezt még ő maga is tudta.

- Nem fogok búcsút inteni - mondta Voldemort. A sötétben nem látszott torz félmosolya és szinte olyan volt, mint egy éve, amikor befejezte a Roxfortot. Az előtte álló lány behunyta a szemét és hagyta, hogy a Nagyúr közelebb húzza magához. - Cherissa... - suttogta a férfi elhalóan, és magához ölelte. És nem engedte el, mert egyszerűen képtelen volt megválni a lánytól. A fejében természetesen ott volt az ötlet, ott volt a megoldás, hogy hogyan menekíthetné meg az egyetlen Földi élőlényt, aki valaha jelentett számára valamit. De egyelőre nem kezdte el boncolgatni a témát, inkább élvezte a lány finom közelségét; a bőrét, amely éppoly selymes és gyönyörű volt, mint a pár rakoncátlan lokni a hajában és az illatát, azt az utánozhatatlan aromát, melyben elveszve újra és újra valami otthonszerűséget érzett.

"Tudom, hogy tudod a megoldást, Tom"

- Tudom, hogy tudod a megoldást, Tom - suttogta Cherissa. 

 Óvatosan eltolta magától a férfit, majd könyörgéssel a tekintetében nézett fel rá. Nem tudta volna elviselni, ha elveszti ezt az embert. Már a puszta gondolattól is fojtogató őrület lett úrrá rajta, amely nem hagyta nyugodni.

- Szereted a kígyókat, nem? - kérdezte elhalóan Voldemort. A lány szép arcán döbbenet suhant át.

- Igen.

- Hát válj azzá - mondta a vártnál hidegebben Denem. A bénító félelem, hogy ismét elutasítják, jeges áramlatként kúszott fel a torkán. A lány szája óvatos mosolyra húzódott.

- Animágus, hát persze - suttogta Cherissa. Pár percig csak némán töprengett, számításba vett minden lehetőséget és következményt. - Nagini.

- Tessék? - kapta fel a fejét Voldemort.

- Így fogsz hívni. Azt beszélik majd, hogy megöltél és sosem jönnek rá az igazságra. De cserébe meg kell ígérned valamit Tom! - nézett bele mélyen kedvese szemébe a lány. Voldemort tudatáig szinte el sem jutottak az előbb elhangzott mondatok, kapásból kérdezett vissza.

- Éspedig?

- Maradj mellettem. Örökre - suttogta Cherissa. Voldemort nem sejthette, hogy az az elszánt tekintet nem pusztán a mondanivalójának szól. Hogy az a kedves őzikeszem, amely most olyan óvatosan nézet fel rá, nem odaadással és szerelemmel, sokkal inkább gyűlölettel és ármánykodással van tele. Nem sejthette, hogy bár már több, mint kilenc éve, hogy először találkozott ezzel a lánnyal  igazi énjét sosem ismerte.

 Így hát Tom Denem ellágyulva, mégis határozottan jelenthette ki;

- Megígérem Nagini - új neve hallatára a lány halványan elmosolyodott. - Örökre.