2016. szeptember 9., péntek

3. Fejezet - A hazug

Tom Denem érdeklődve görnyedt sosem használt naplója fölé szerda este piciny gyertyája pislákoló fényében. A Vauxhall Roadon vette a kis könyvet még nyáron - azóta utazóládája legmélyére volt süllyesztve, ám egy este eszébe jutott. Fekete, egyszerű példány volt, de szép és elegáns - egyszóval tökéletes.
 Mellette egy igencsak viharvert, ősöreg pergamenekből álló kötet pihent, melyben rúnákkal írt sötét varázslatok lapultak. Tom a könyvtár zárolt részlegének egy eldugott zugából lopta - volt egy olyan sejtése, hogy nagyon régóta ott feküdhetett magányában, miközben megfeledkeztek róla; különben az olyan óvatos Dumbledore professzor már rég kihajította volna, elnézve a könyvben szereplő bűnös titkokat.
 Nehéz varázslatok voltak, kifejezetten nehezek, mégis Tom könnyedén végrehajtotta az átkokat a tavalyi bűbájtan tankönyvén, hogy aztán egyszerűen eltörölje azokat. Biztonsági okokból a varázsigés példányt most egy gyertyatartónak álcázta, nehogy szobatársai kíváncsiságból nézegetni kezdjék azt. Na nem mintha valaha is lett volna bátorságuk hozzáérni Tom dolgaihoz, amit őszintén megvallva, kitűnően tettek.
- Induljunk - jött be a szobába Cherissa Lestrange. Haját a feje búbján laza kontyba fogta és legsötétebb talárjába bújt tervük kedvéért.
 Tom megrezzent az érkezésére.
- Hogy jutottál be? - kérdezte szárazon. A lány félrebillentette fejét.
- Az ajtón keresztül. Tudod. Kilincs. Küszöb. Átléped, és hopp! Már bent is vagy. Mily' nagyszerű, mégis egyszerű dolog!
 A fiú megpróbált higgadt maradni.
- A védőbűbájokra gondoltam. Teleraktam velük a szobát, hogy ne zavarjanak- szűrte fogai közt, mire a lány elmosolyodott.
- Depertus - válaszolta. - Ez a kulcs. Kapásból kettőt kiiktatott. A zár pedig természetesen Alohomora - vonta meg a vállát, mire Tom kelletlenül összekulcsolta a kezét.
- Igazad lehet. Indulnunk kell - mondta, majd megigazította magán a talárját, és elindult meglátogatni immár másodjára a Titkok Kamráját.
 Ám ezúttal nem megtalálni, hanem felnyitni szerette volna.


 A bejutás könnyen ment. Bár a Kamra látványa még mindig félelmet keltő, és ismeretlen volt, legalább tudták, mire számítsanak. A szobor előtt megállva mindkettőjüket az ismerős érzés kerítette hatalmába; izgatottság és türelmetlenség uralkodott el rajtuk, valamint a vágy, hogy végrehajtsák tervüket.
 Cherissa most csak szimplán elfordult, és a nagyterem ajtaját kezdte szemlélni, amíg Tom előhívta a Basiliskust.
- Sikerülni fog – jegyezte meg a fiú nyugodtan. -  Sikerülni fog.
 Cherissa sután bólintott, remélve, hogy Tom észreveszi. Ő maga nem kételkedett a terv zökkenőmentes tökéletességében, viszont érezte, hogy a fiút aggasztja valami. Ennek ellenére nem kérdezte meg, hogy miben akadtak kételyei, inkább érdeklődve körbefürkészett.
„Mások a fények” állapította meg a lány nyugodtan. A múltkor szinte haláli, és furcsán zöldes volt, most meg mintha ezüstös, kissé vöröses lett volna. Ráadásul friss vért vélt felfedezni az egyik oszlop tövében – lustán csordogált, valami kisebb állat teteméből. Cherissa azt kívánta, bárcsak láthatná a Basiliscus híres, elbűvölő szemét, amelynek segítségével egyetlen szempillantás alatt halált okozhat.
 A szobor mint legutóbb, most is ugyanolyan figyelemre méltóan elragadó volt, kőszeme mintha megőrizte volta a valaha abban rejlő ravaszságot, amely a háza védjegyévé vált.
 Tom eközben beszédbe kezdett, és halkan sziszegett a kígyónak, amelynek most szinte fájóan élő volt jelenléte, de a lány nem mert odanézni, viszont a szeme sarkából látta, hogy az állat lustán tekereg körbe, és szinte issza a fiú szavait.
- Menj, és tedd, amit tenned kell – mondta Tom a már jól ismert, búgó hangján, amelyen gyönyörűen, folyékonyan beszélt. A kígyó meghajtotta fejét, majd lassan a kijárat felé kezdett kúszni. Zöld testén páratlanul törtek meg a fények, míg a feje már szinte teljesen a félhomályba veszett. Gyorsan, és kecsesen mozgott, s közben néha halkan sziszegett. Látták, ahogy eltűnik a csőben, ám szinte rögtön az egyik mellékág felé fordult.
- Hova megy? – kérdezte Cherissa Tom felé fordulva. A fiú ajkán apró mosoly játszott.
- Elképesztően régóta poshad idelent, így kapott egy kis kitérőt – válaszolta nyugodtan, mire a lány tűnődve fordult meg. Az állat már rég nem volt a látóhatáron belül, mégis érezte jelenlétét, ahogy körbeveszi őt; az illatát és azt a megmagyarázhatatlan, sötét aurát, amelyet csak a Mardekárosok tudtak értékelni.
 Tom már az ajkát harapdálta.
- Aggódsz valami miatt – jelentette ki végre Cherissa, de hangja kedvesen csengett.
- Nem aggódom, pusztán azon agyalok, vajon mennyire gyanakszik majd rám Dumbledore. Ő tudja, hogy párszaszájú vagyok, ráadásul nem is kedvel annyira – válaszolta a fiú kissé lenyugodva.
- Vigasztaljon a tudat, hogy végre eltűnnek azok a nyomorult sárvérűek, akiket annyira oltalmaz – fröcsögte a lány gúnyosan. – Hányingerem van tőle. Viszont generációk óta Roxfortos a családom, így anyám nem engedett mást. Meg persze ide járt Rabastan is, aki rajtam tartotta a szemét, meg Rodolphus, aki végre elhúz idén, és akkor lesz egy kis nyugtom.
 Tom egy apró mosollyal figyelte a lányt, miközben lassan elindultak kifele.
"Olyan lehetnék, mint te"
- Furcsa hallgatni a családi történeteidet. Ha a korcs mugli apám nem született volna meg, most én is aranyvérű lennék. Olyan lehetnék, mint te – mondta óhajtva, de szülője említésére szemében láng lobbant.
 - Néha azt kívánom, bárcsak én félvérnek születtem volna – bukott ki a lányból. – Mert tudod hatalmas áldás aranyvérűnek lenni, de vannak iszonytató hátulütői. Például, te csak egy báb vagy, egy újabb elem. Olyannak kell lenned, mint az elődeid, és erről tökéletesen gondoskodnak is. Megtanulsz olyan lenni, mint ők, hogy aztán elvegyél férjedül valakit, akit utálsz, de kijelölték neked. Aztán gyerekeket szülsz tőle, akiket szintén úgy nevelsz fel, mint ahogy annak idején téged. Csak egy láncdarab vagy, egy felesleges kellék. Ha kilépsz, kiszakadsz innen, a család örökre kitagad, szinte kiéget téged mindenhonnan, és egy senki leszel, nulla jövővel, egymagadban. Nincs múltad, vagy jövőd, csak, ha történetesen elképesztően ravasz vagy. De a családunkban erre még nem volt példa – mondta fanyarúan Cherissa.
 Tomot teljesen letaglózta a váratlan őszinteség. 
- Neked is ki van jelölve a férjed? – kérdezte csendesen, mire a lány felnevetett.
- Már születésem előtt ki volt.
- És ki az? – kíváncsiskodott Tom. Nem megjátszott, vagy tervezett kérdés volt ez, hanem egy őszinte megnyilvánulás, némi keserű, maró kínnal vegyítve a gyomrában.
- Ethan. Ethan Avery – válaszolta a lány, majd elpirult. – Kérlek ne beszélj erről! Mármint nem a házasságról, azt már mindenki tudja. A fecsegésemről.
 A fiú megállt egy pillanatra. Nem a titokra gondolt, hanem Averyre. Igazán sejthette volna. A lány azt mondta, már mindenki tudja. Hát persze. Aranyvérű család, ráadásul gazdagok és befolyásosak. Tökéletesebb alanyt keresve se találhattak volna.
 Mégis, Tomot különös érzés kerítette hatalmába. Látott maga előtt egy képet, és nem tudta kiverni a fejéből, ez pedig megőrjítette. Hogy mi lett volna, ha az anyja egy aranyvérűbe szeretett volna bele, és még mindig élne. Hogy milyen lett volna összejövetelekre járni, és azt hallani, hogy mennyire szépek lesznek majd Cherissával. Hogy milyen lett volna, ha ők is jóba lettek volna, már az elejétől, hogy milyen lenne, ha a lány gyereket szülne neki, akit ketten békésen felnevelnek, a biztonságot nyújtó háttér óvatos árnyékában; boldogan és tökéletesen élhettek volna…
„Te eszement, hát sosem tanulsz?” dorgálta meg magát dühösen. „Érzelmeknek, és fantáziálásoknak itt nincs helye. Dolgod van, ez a lány pedig segít neked elvégezni. Utána elváltok, és szabadon utálhatod újra”.
- Gyere – húzta maga után a lány, kiszakítva ezzel Tomot gondolataiból. – Időben vissza kell érnünk. Mindjárt lemegy a nap.
***

- Mindenki azonnal hagyja el a tantermeket – hallatszott Dippet professzor felerősített hangja az egész iskolában. – A prefektusok segítségével mindenki sorban távozzon a hálókörletébe, és maradjon is ott! Szigorú kijárási tilalom lép érvénybe! A tanárokat kérem a második emeleti női lányvécébe most azonnal!
 Nem kellett hozzá egy pillanat sem, hogy eluralkodjon a pánik.
- Kérem mindenki őrizze meg nyugalmát – kiáltotta a professzor. A varázslatnak hála hangja az egész iskolában tisztán hallatszott, túlnyomva ezzel a kialakult zsivajt.
 Tom és Cherissa átváltozástan órán ültek, amikor meghallották a figyelmeztetést. Mindketten felpattantak – prefektus lévén ugyanis nekik kellett vezetniük a csapatot.
- A hollóhátasok kövessék kérem kövessék Kress és Murray prefektus kisasszonyt és urat! A mardekárosok pedig Lestrange és Denem vezetésével mehetnek el. Jómagam indulok most, de nem szeretnék zűrzavarról hallani! Mindenki maradjon nyugodt, ahogy az igazgató mondta. Egyelőre ugyanis az se biztos, hogy baj tört ki – szavalta Dumbledore, mire mindenki csapatokba rendeződött, de tudták, a professzor szavai nem igazak. Dippet igazgató úrnak ugyanis nem volt szokása ilyen nagy felhajtást csinálni, főleg nem mindenféle kijárási tilalmat adni.
 Tom látta, hogy Cherissa az orra alatt mosolyog. Ebből lassan megértette – talán tényleg valami nagy baj történt. Valami, amit szeretett Baziliscusuk tehetett fékezhetetlen hatalmával.
  A folyóson a tantermek előtt katonás rendben álltak a kisebb osztályok tanulói, hogy be tudjanak csatlakozni klubtársaikhoz.
- Mardekárosok, erre – intett Cherissa, mire a harmadik emeletről egy csoport gólya indult le. Feljebb a Hollóhát tanulói haladtak, mellettük a Griffendélesek, valamivel szétszórtabban.
 A pincesorba érve intettek a bájitaltan óráról érkezőknek, és ott Tom megállította társait.
- Mindenki lát mindenkit? Nem hiányzik senki? Rendben vagyunk? – kérdezte nyugodtan, mire halk hümmögést kapott válaszul. Látta az alsóbb évesek arcán a pánikot, de nem nyugtatta meg őket – fogalma sem volt, mit szokás ilyenkor mondani, Cherissától pedig hiába várt volna el ilyesmit.
 A klubhelyiségben szinte mindenki egyszerre kezdett el rohanni a szobája felé. A felsősök nem értették ezt a hirtelen félelmet – ők lazán leheveredtek a kanapéra és lustán találgatni kezdtek, vajon min rémült meg az öreg Dippet ennyire.
 A légkör azonban szinte fojtogató volt a benne vibráló feszültségtől.
- Tudsz láthatatlanná tévő varázslatot? – kérdezte Cherissa Tomtól egy sarokban, elszakítva őt barátaitól.
- Igen. Miért kérdezed?
- Jajj, Tom hát nem érted? Muszáj megnéznünk, mi folyik odakint – sikoltotta halkan a lány, hangjában erős izgatottsággal. Szeme csillogott és várakozva tágra nyílt, mint egy kisgyereknek.
- Rendben – egyezett bele a fiú. – De a varázslat nem tart sokáig, ezért vigyáznunk kell.
- Csak csináld – sürgette a lány. Tom halkan elmormolta a bűbájt mindkettejükre, és az alig meglepő módon természetesen működött.
- Fantasztikus – mondta Cherissa, amikor a fiú eltűnt előle. – Fogd meg a kezem, így tudni fogjuk, hol a másik. Menjünk a vécébe!
 Tom hallgatott a lányra. Finoman megmarkolta annak csuklóját, és maga után húzta, szinte futólépésben.
-  Ennyire azért ne rohanjunk – nyögött fel a lány, de hamar felvette a tempót. 
 Nesztelenül suhantak végig a kihalt folyosókon. A második emeleten azonban akár fennhangon is beszélgethettek volna, akkora nyüzsgés fogadta őket. 
 A lányvécé körül a tanárok javarészt meghökkenve álltak, és mindegyik heves vitába kezdett a másikkal, leszámítva néhány kivételt, akik láthatóan sokkos állapotba kerültek. Dippet professzor a tenyerébe temette arcát, mintha így akarná kizárni az őt körülvevő szűnhetetlen beszédet és vitát. 
 Tom érezte, hogy Cherissa keze megfeszül. Óvatosan körbenézett, és ő is meglátta, azt, aminek hála kitört az egész zűr. 
 A Hisztis Myrtill néven ismert lány hulla fehéren, mozdulatlanul feküdt egy hirtelen varázsolt hordágyon. A szemét még nem is csukták le – kővé dermedve meredt a semmibe, pirossága elárulta, hogy halála előtt sírt. Haja kócos copfokban hullott alább, szemüvege csálén lógott le orrán. 
- Értesítenünk kell a szüleit elsősorban – kezdte végül Dippet. Tom és Cherissa közelebb lopództak. – Aztán a Minisztériumot. Esetleg.  Ennek ellenére semmiképp sem szabad ennek kiderülnie. 
- De mi is történt pontosan, igazgató úr? – kérdezte a számmisztika tanárnő zavarodottan, feleszmélve sokkos állapotából. 
- Valaki kinyitotta a Titkok Kamráját – felelte Dippet remegve, mégis határozottan. – A szülők rögtön vitatkoznának, és az effajta pánikkal nem tudnánk mit kezdeni. Természetesen a lány halálát közölnünk kell, de betudhatjuk véletlen balesetnek. Amíg nem találtuk meg a merénylőt, lehet, hogy súlyos biztonsági óvintézkedéseket kell tennünk, sőt lehet, hogy be kell záratnunk az iskolát – sóhajtotta fáradtan a professzor. 
 Cherissa oldalba bökte Tomot. 
 Ezután újabb hosszas diskurálásba kezdtek, valamint elkezdtek intézkedni; letakarták a lány testét, értesítették a szüleit. 
- Vacsoraidő van – mondta hirtelen Dippet. – Ideje beszélnünk a gyerekekkel. 
 Tom és Cherissa ennek hallatára némán visszasurrantak a pincesorra. 
- Hihetetlen – suttogta a lány. – A Baziliskus megcsinálta. 
- Szólok neki, hogy most maradjon kicsit nyugton – válaszolta Tom sötéten. – Nem tudom, mi fog ebből kisülni. Nem hallottad? Ha bezárják a Roxfortot…
- Átmennénk a Durmstrangba – vonta meg a vállát Cherissa. – Ott tanítanak sötét mágiát és nincs ennyi sárvérű. Még jobban is járnánk. 
- Én szeretem a Roxfortot is – sziszegte Tom, és levette kettejükről a láthatatlanná tévő varázslatot, ugyanis lassan visszatértek a klubhelyiségbe. 
- Nekem mindegy. Nemsokára vacsora, ha minden igaz, ott elmondják ugyanezeket, és akkor lesz időd átgondolni. Addig menj, beszélj a kígyóddal – mosolyodott el a lány, majd magára hagyta a fiút a társalgó kellős közepén. 
 Tom még sokáig bámult utána. Nem bírta levenni róla a szemét; nézte, nézte, de nem értette, hogy lehet az, hogy minden pillanattal egyre tökéletesebbnek látja Cherissát annak ellenére, hogy az sosem hagyott ki alkalmat, hogy piszkálja őt.

 Tom finoman bekopogtatott az igazgatói szoba súlyos ajtaján. Tarkóját nekidöntötte a falnak és úgy várta meg a professzor erőtlen hangját, ahogy beinvitálja őt irodájába.
 A fiú lassan belépett. Az íróasztal mögött az aszott, törékeny külsejű Dippet igazgató ült, akinek mintha kevesebb haja lett volna – így már szinte teljesen kopasz volt. Előtte Tom levele hevert, amelyet bárgyún világított meg a gyertyafény.  A fiú levette hegyes süvegét, láthatóvá téve ezzel arcát.
- Áh, Denem – biccentett a professzor. Öreg tekintete fáradtságról árulkodott.
- Hívatott, Dippet professzor úr? – kérdezte Tom. A képek a falon kissé unottan figyelték a történéseket.
- Ülj le – intett az igazgató. – Épp most olvastam a leveledet.
- Oh – Tom helyet foglalt, és összekulcsolta kezét. Tegnap írt az igazgatónak egy levelet, amelyben finoman leírta, milyen szívesen maradna a nyáron is az iskolában, és amennyiben lehetséges, mindenképpen élne a lehetőséggel.
- Kedves fiam - kezdte jóságos mosollyal az igazgató. - Sajnos semmiféleképp nem engedhetem meg, hogy egész nyáron az iskolában maradj. Biztosan szeretnéd otthon tölteni a szünidőt.
 Tom enyhén megszorította ujjat az igazgató válasza közben. Semmiképpen sem szerette volna otthon tölteni a szünidőt.
- Nem - vágta rá Tom . - Sokkal szívesebben maradnék a Roxfortban, mint hogy visszamenjek abba a... abba a...
- A szünetekben egy mugli árvaházban laksz, igaz? – érdeklődött Dippet. Tekintete most egészen kedves, barátságos lett, mintha így akarná biztosítani fiút együttérzéséről.
- Igen, uram – felelte Tom, és érezte, hogy enyhe pír szökik az arcára. Felettébb méltóságon alulinak tartotta a helyzetét.
- Mugli születésű vagy? – kérdezte Dippet kíváncsian.
- Félvér, uram. Az apám mugli, az anyám boszorkány – Tom kezdte utálni a beszélgetést.
- És mindkét szülőd…
- Az anyám nem sokkal a születésem után meghalt – magyarázta a fiú. - Az árvaházban azt mondták, épp csak arra volt ideje, hogy nevet adjon nekem: Tom lettem az apám, és Rowle a nagyapám után.
 Dippet együttérzően ciccegett.
- Az a helyzet, Tom - sóhajtott -, hogy bár kivételes intézkedésekkel lehetséges volna a dolog, jelen körülmények között...
 A fiú összeráncolta a szemöldökét, szemében gonosz fény csillant.
- A merényletekre gondol, uram? 
- Ahogy mondod - bólintott az igazgató. - Kedves fiam, be kell látnod, botorság volna részemről, ha megengedném, hogy a tanév vége után a kastélyban maradj. Ez a legújabb tragédia... annak a szegény lánynak a halála... Nagyobb biztonságban leszel az árvaházban. Ami azt illeti, a Mágiaügyi Minisztériumban azt is fontolóra vették, hogy bezáratják az iskolát. Elvégre itt van ennek a... ennek a sok kellemetlenségnek a forrása.
Tom szeme kerekre tágult. Gyanúja beigazolódott, tehát? A minisztérium ilyen gyorsan döntene? 
- Uram, ha elfognák azt az embert... Ha véget érne ez az egész... 
- Miről beszélsz? - Dippet kihúzta magát a székében. - Denem, azt akarod mondani, hogy tudsz valamit ezekről a merényletekről?
- Nem, uram - felelte gyorsan a fiú. Elhatározta, hogy aznap este leállítja végleg kígyóját. 
 Dippet arca csalódott volt, ráncai elmélyültek. 
 - Elmehetsz, Tom… - mondta az igazgató, majd elfordult. 
 A fiú kedvszegetten kislisszolt a szobából, le a csigalépcsőn, majd megállt a kőszörny mellett. 
 Az ötlet villámcsapásként hasított bele. Azt mind tudják, hogy szörny tette, valami, amiről nem tudják mi az. És az a szerencsétlen Rubeus Hagrid, ott nevelgeti a kis vakarcsát egy dobozban… 
„Rákenhetném az egészet” gondolta Tom tűnődve. Zseniálisnak találta a tervet – az ügy így hamar lezáródna, nem is kéne körbeszimatolniuk. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan megy. A vacsora már lezajlott, szóval azt nem úszta meg, de legalább nem lesznek kérdések. Ő és Cherissa megúszná. 
 Határozott léptekkel indult meg. Pontosan tudta már, mit kell tennie. A folyosók félhomályában szinte kísérteties csönd volt, mígnem a bejárati csarnokhoz érve valaki megszólította a fiút. 
- Miért kószálsz ilyen késői órán, Tom? – kérdezte Dumbledore professzor. Magas, szikár, hosszú barna hajú és szakállú ember volt, átható, kék szemekkel és egy különös, félhold alakú szemüveggel. 
- Dippet professzornál voltam, tanár úr – felelte a fiú. Alig észrevehetően nyelt egyet. A professzor sokat sejtően figyelte. 
- Nos, akkor siess lefeküdni. Nem okos dolog mostanában a folyosókon sétálni. Különösen mióta...
Dumbledore szomorúan sóhajtott, búcsút intett Denemnek, és továbbállt. Tom gyűlölte ezért; olyan mesterkéltnek, olyan álszentnek tűnt a professzor, hogy azt kívánta, bárcsak az arcára fagyna egyszer mosolya. 
A fiú követte tekintetével, amíg el nem tűnt, azután szapora léptekkel elindult lefelé a pincébe vezető kőlépcsőn.
 Besurrant a bájitaltan termükbe, és résnyire nyitva hagyta az ajtót, itt kukucskált ki óvatosan. A fáklyák már nem égtek, és a különös félhomályban elveszve észre sem vették volna az arra haladók. 
 Aztán – kellemetlenül sok eltelt idő után – egy alak suhant el a terem előtt. Tom elmosolyodott. Tudta, ki volt az – pontosan az, akit várt. Nesztelenül a nyomába eredt, semmiféle zajt nem csapva követte a megtermett alakot. 
 Körülbelül öt percig követték a lépések zaját. Akkor a fiú hirtelen megtorpant, és fejét elfordítva fülelt valamiféle újabb zajra. Tom ajtónyikorgást hallott, majd egy ember rekedt suttogása ütötte meg a fülét.
- Gyere... Ki kő vigyelek innét... gyere már... Másszá' be a ládába... 
 Tom egy ugrással elérte a kihalt folyosó egy újabb fordulóját. Nem messze tőle egy alak körvonala rajzolódott ki. Az illető egy ajtó előtt guggolt, kezében egy jókora, öreg ládát tartva. 
- Jó estét, Rubeus – köszönt fagyosan Tom. Magában elhatározta, hogy úgy tesz, mintha jól kigondolt színjátékát maga is bevenné, ha véletlen legilimentálnák Hagridot, ne olvashassák ki esetleges kárörvendését. 
 A fiú riadtan becsapta az ajtót, és megállt. 
- Mit keresel itt, Tom? – kérdezte riadtan. Gyanútlansága, és másféle ártatlansága egészen szánalomra méltó volt, de ez Voldemortot nem érdekelte. 
- Vége, Rubeus – mondta. – Jelentenem kell a dolgot. Ha további merényletek történnek, bezárják az iskolát. 
- Miket beszélsz… - Hagrid zavarodottan dülöngélt, karját idegességében és zavarában törögette. 
- Tudom, hogy te senkit nem akartál bántani, de szörnyetegekből nem lehet háziállatot csinálni. Gondolom, csak kiengedted sétálni egy kicsit...
- Ő senkit nem ölt meg! - fakadt ki a nagydarab fiú, és a csukott ajtónak vetette a hátát. Odabentről motozás és halk csattogás hangjai szűrődtek ki. 
- Ugyan már, Rubeus - csóválta a fejét Tom, és még közelebb ment a fiúhoz. – Holnap megérkeznek a halott kislány szülei – a fiú ezt nem tudta biztosra, a szavak szinte maguktól, önkéntelenül hagyták el száját. - A Roxfort részéről az a legkevesebb, hogy végez a bestiával, ami meggyilkolta a lányukat...
- Nem ő gyilkolta meg! - csattant fel a fiú. Kiáltása visszhangot vert a sötét pincefolyosón. - Ő sosem tenne ilyet! Soha!
- Állj félre – szólt Tom, és előhúzta varázspálcáját.
A bűbáj egy pillanatra vakító fénnyel töltötte be a folyosót. Az ajtó kicsapódott, méghozzá olyan erővel, hogy a szemközti falnak taszította a megtermett fiút. Mögötte sötét helyiség vált láthatóvá, abban pedig egy olyan lény, amihez foghatót Tom még sosem látott. Hatalmas, püffedt, szőrös test és fekete lábak tömkelege sok-sok fénylő szem és két tűhegyes csáprágó – a fiú újra felemelte pálcáját, de elkésett. A lény kirontott az ajtón, keresztülgázolt rajta, s egy szempillantás múlva eltűnt a sötét folyosón. Tom feltápászkodott, a szörny után nézett, és megint varázsolni készült, de ekkor a nagydarab fiú odaugrott hozzá, kitépte kezéből a pálcát, és ismét a földre taszította őt. Közben velőtrázóan ordított.
- NEEEEEEE!
 Tom dühösen felszisszent, és nyugodtan felállt. 
- Ezt megbánod, Rubeus – mondta hűvösen, olyan éllel, hogy a termetes fiút egészen kirázta a hideg. – Értesítem a tanárokat. 
 Majd mintsem törődve az előtte álló keserves ordításával, gyorsan elindult felkeresni Dippet professzort – ideje volt véget vetni a káosznak, amelyet ő maga okozott. 

***

- Egyet sem fél, eljön a te időt, megígérem – sziszegte Tom a Baziliskusnak, mire az dühösen az egyik oszlopba csapott, ami erre nagy robajjal darabjaira hullott.
 A Titkok Kamrája most már kevésbé tűnt hátborzongatónak, mint az elején. Bár a fények játéka még mindig megtévesztően félelmetesnek hatott, a kezdetleges ismeretlen beütése teljesen eltűnt – Cherissa szinte sajnálta, hogy most látja utoljára ezeket a különös, zöldes árnyalatokat, amelyekben olyan elképesztőnek hatottak a faragott, régi oszlopok. És a szobor, Mardekár Malazár szobra, amelyet évszázadok alatt megőrzött hideg, sötét titka. 
- Nem hagyjuk ezt annyiban, ugye? – kérdezte ajkait harapdálva Cherissa. Annyi fáradt órát töltött azzal, hogy a Kamra után nyomozott Tommal, és amikor megtalálta, hirtelen fel kellett adniuk az egészet… 
- Természetesen nem – felelte hidegen a fiú. – De erről majd én gondoskodom. 
 A kígyó lassan kúszott vissza a szobor szájába. Nesztelenül siklott a dolgozott kőfaragásokon. Hatalmas volt, de mégis kecses és magával ragadó. 
 Cherissa fejét Tom vállára hajtotta. Szomorúan nézte, ahogy az állat finom  mozgásával eltűnik az egyik leghatalmasabb varázsló, Mardekár Malazár kőszobrának hideg ajkai közt az ismeretlen sötétség pusztító félhomályába. 
 A Basiliskus akkor még nem is sejthette, hogy új gazdája állja szavát, és ígéretét betartva ötven év múlva ismét kiléphet a Titkok Kamrájából, hogy beteljesítse azt, amire évszázadok óta nem nyílt alkalma. 


Köszönöm szépen a kommenteket és a kedves szavakat! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése